A Tarna-völgy felső vidékén, a Pétervásárai-medence homokos, dimb-dombos határának déli kapujában egy furcsa halom emelkedik ki a völgytalpból a Fedémesi-völgy bejáratánál. Erről lesz most szó.
Ezt a szelíden hullámzó dombvidéket itt a hegyek ölelésében helyiek találó néven „Homok”-nak hívják. Miért is? Láss csodát, a dombokat mindenhol finom, áthalmozott homok alkotja, mely a völgytalpakon futó dűlőutakon nagyobb esők után olyan vastagságban ül meg, hogy akár az autó el is áshatja benne magát, akárcsak a Szaharában.
Hogyan került ide ez a rengeteg homok? Természetesen a szomszédos hegyekből, elsősorban az Ó-Bükkből. Na és oda hogyan került? Közel 25 millió évvel ezelőtt itt még tenger hullámzott, illetve annak egy öble, az Észak-magyarországi-öböl, melynek itt a keleti végei meredek partokkal szakadtak le az egykor szebb napokat és kiterjedtebb méreteket látott Darnó-hegy oldaláról. A tengerpartra kifutó folyók delta torkolataikban hatalmas mennyiségű homokot halmoztak fel, igazi jó kis bícseket, szörfös-paradicsomokat hoztak létre. Kár, hogy ebben az időben még nem virágzott az idegenforgalom, a mai csóró Észak-Heves, gazdagon megélhetne belőle … :)
Az itt bő 200-300 m vastagságban felhalmozódott homok, az úgynevezett Pétervásárai homokkő adja ma a terület alapkőzetét, amit aztán később a Tarna és mellékvizei szépen elmostak, majd újra leraktak – azaz áthalmoztak. A homokon kialakult, környezetéhez viszonyítva jobb minőségű termőtalaj vonzotta eleinket is. Nem is csoda, hogy már a bronzkorban megtelepedtek itt, a „Homokon”. Pósvártól nem messze egy homokbányából elő is került temetkezésük.
Pous comes, a toronylakó ősapa
Na de Pósvárra visszatérve: a völgytalpba benyúló hegyhátról leszakadva áll a völgy közepén egy kiemelkedés, amit ma jó sűrű fiatal akácos borít, de télen – mikor nincs lomb a fákon – jól kivehető a domb lépcsős sziluettje. A dombot ma a Fedémesi-patak mocsaras rétje veszi körbe. Mint jól látszik, a dombot, azaz a vár maradványait egykor egy várárok vette körbe, amibe belevezették a patak vizét. 6 m-rel az árok felett magasodik az egykori sánc vonulata, mely körbeveszi a hegyet, egy ovális, 30 x 11 m-es belső várudvart feltételez. A sánc csak a északkeleti oldalon szakad meg, feltételezhetően itt lehetett a bejárati kapu. Mint ebből is látszik, nem volt valami túl komoly erődítmény, inkább csak egy erődített lakótorony lehetett, mint erről a Póstoronyalja (Poustornalia) településnév is tanúskodik.
Lombmentes időszakban még most is kivehető a körsánc nyoma
A vár építésének ideje ismeretlen: 1334-35-ben már említik Poustornalia néven a települést, tehát az erődített torony, minek aljában megtelepedtek, már állt ekkor. 1229 és 1341 között kelt oklevelek említik a szomszédos Buja és Alsok birtokosait: Alsoki Nevetlent, Marsa fia Alsoki Pous comest és fiait, és Alsoki fia Lászlót. A vár nevéből arra következtethetünk, hogy ez a Pous comes lehetett a vár építtetője, majd utódjai, az oklevelekben 1418 és 1511 között feltűnő Pósváraljai család tagjai birtokolhatták a területet. 1546-49 között már hely nemesek birtoka, majd 1552-ben elpusztul. 1554-ben már lakatlan település, mely a török idők után sem népesedett be, mint puszta szerepel a későbbi összeírásokban is.
Viszont a hely nevét a népi emlékezet megőrizte, mint ahogyan a vártól északra, ma egy kis bozótos kiemelkedésen álló, árokkal körülvett Pusztatemplom nevét is. 1984-ben Szabó J. Győző Pusztatemplomot és temetőjét meg is ásta, ahonnan előkerültek egy Árpád-kori kő templom falmaradványai. A templomocska egyenes záródású szentélye keletre tájolt. Romjai még ma is láthatóak a bozótban.
Az Árpád-kori templom romjai még jól láthatóak a bozótban
A település a 18. sz-ban az első katonai felmérésen pusztaként szerepel, melynek épületei még a II. világháborúban is álltak. Ma már csak az eke fordítja ki a cseréptöredékeket, meg az épület faragott köveit. Pósváralját lassan felzabálja a bozót.
